1990-ben fejeztem be a főiskolát mint Állattenyésztő Üzemmérnök. Ezek a tanulmányaim a kutyatenyésztésnek nagyon jó alapot adtak.

A  kiképzést egyrészt az elvégzett hivatásos kutyakiképzői tanfolyam, illetve a Miskolci Egyesületnél évekig tartó munkakutyázásom alapozta meg, ahol kotorék, kajtató és vízi vadászkutyák képzésébe is belekóstolhattam. Ugyanitt tagja voltam az Első Magyar Katasztrófakutyás Csoportnak is. A miskolci évek alatt Lehoczky László mellett dolgozhattam (Mancs kutyája által vált ismertté). A kutyák kiképzésének, gondolkodásának megértésében rengeteget tanultam tőle. Később a Magyar Vakvezető Kutyakiképző Iskolán voltam Iskolavezető Helyettes. Évekig foglalkoztam vakvezető kutyák képzésével.

 Kutyáim kozmetikáját mindig én csináltam, de a kutyakozmetikai alapokat Révészné Klárika tanította meg nekem és évekig sokat segített a kiállítási felkészítésekben.

 2002-től MEOE-FCI küllembírói testület tagja vagyok és így néhány fajta vonatkozásában küllembíróként is tevékenykedem.

 

És itt hagy idézzek a Dr. Jakkel Tamástól hallottakból:

"A kutyák bírálata nem egy ember, a tenyésztő vagy a gazda megelégedését célozza, hanem SZOLGÁLAT.  A természet egy darabkájának megőrzése... Aki azért teszi, mert mások előtt ez fontosnak tünteti fel, tévúton jár, de őszintetlensége nem fogja megtéveszteni a hozzáértőket. Aki lélekből, meggyőződésből űzi, sosem fog megszűnni tanulni, mert érdeklődése, lelkesedése tudásszomjat szül. A bírálat közben az arcán érzelmek jelennek meg pulzusa szaporább lesz, a körülötte lévő kutyákkal önkéntelenül is kommunikációba kezd. ...Nem is annyira bírál, hanem együtt létezik a ringben a kutyákkal. Nem munkát végez, életstílusát gyakorolja..."

Ezek a gondolatok tökéletesen visszaadják azt, amit a bírálatról és átvitt értelemben a tenyésztésről gondolok.  

Klárikának, Lacinak és bírói tanáraimnak ezúton is hálás köszönet mindenért!

1990-ben láttam először fekete terriert. Azonnal megtetszett a fajta és 5 perces beszélgetés alatt döntöttem el, hogy ilyen kutyám lesz. Semmit sem tudtam előzőleg a fajtáról, de szerelem volt első látásra, ami azóta egyre csak erősödött, hisz egy csodálatos fajtát fogadtam társul. 1992-ben vásároltam első kutyámat, Amu-Darja Báskát. Tőle és Tur Lot Dirktől
1994-ben született meg az első alom, amiből megtartottam egy kislányt: Alabástrom Ányát, aki utána több alkalommal bizonyította kiváló genetikai hátterét. Ezt igazolták utódai eredményei is: Ányától 3 alom született, 21 kölyökből 12 szerzett Champion címet
.
Kutyáinkat jó csontozat, nagyon szép, elegáns fej, könnyű, lendületes mozgás, és ami a legfontosabb: stabil, kiegyensúlyozott idegrendszer, valamint remek temperamentum jellemez!

Kutyusaink a ház körül szabadon mozoghatnak. Amikor mi is otthon tartózkodunk, bejárkálhatnak a házba, így részt vesznek mindennapi életünkben. Az újszülött kiskutyák 4-5 hetes korukig lakásban vannak tartva, egy számukra készített kutya-óvodában, utána kerülnek ki fűtött kennelbe. Az új gazdihoz kerülésükig napi több órát töltünk gondozásukkal és szocializációjukkal, ami megalapozza későbbi fejlődésüket, kapcsolatukat a környezetükkel. Ebből adódóan a kennelünkből kikerült kiskutyák nagyon nyugodtak, kiegyensúlyozottak és emberközpontúak.
        
Néhány kezdeti rossz tapasztalat után ma már alaposan elbeszélgetek a leendő gazdikkal és meggyőződök arról, hogy kutyáink a lehető legjobb helyre kerülnek. Minden eladott kiskutyát meglátogatok pár héten belül, és segítek, ha bármi kérdés adódik. Legjobban akkor örülök, ha az újdonsült gazdik gyakran hívnak tanácsért, mert így biztosan tudom, hogy érdekli őket a kutyus állapota, vagy ha új élményeikkel büszkélkednek.

Kennelünk – kutyái számos hazai és külföldi győzelme után -, már a harmadik alom után, 1997-ben kiérdemelte a Mestertenyészet címet. Szintén a kutyák eredményei alapján 1999-ben, 2000-ben, 2001-ben az Év Tenyészete
lett ebben a fajtában Magyarországon.

Mindenkinek hálásan köszönöm, akik részt vettek ezeknek az eredményeknek az elérésében!

És ha köszönetnyilvánításról beszélünk, akkor első helyen tenném meg ezt Szüleimnek, de kiváltképpen Édesanyámnak, aki az elmúlt 20 évben rengeteget segített a kutyák körüli munkámban! Ő az egyetlen ember, akire nyugodt szívvel merem rábízni a kutyáimat.  Elmúlt 73 éves, de a mai napig szívbaj nélkül igazítja el  60kg-os ebeimet.

      

                Kislányom                                                            Édesanyám              

 

A sikereknél azonban sokkal nagyobb örömet okozott e csodálatra méltó fajtának a társasága.
Az orosz fekete terrier egy páratlanul intelligens, tanulékony, kiegyensúlyozott,
rendkívül emberközpontú társ, akit bátorsága, őrző-védő hajlama kitűnő testőrré és házőrzővé tesz.
Kívánom, hogy Önök is annyi örömet találjanak kutyáinkban és a fajtában,
amennyit nekem is okoznak immár több mint 18 éve!!

És kérem, sose felejtsék el a Kis Herceg örök érvényű mondatát:
„…egyszer és mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél…”!

Ezt a gondolatot egyaránt értsük emberi kapcsolatainkra, az állatokhoz és a természethez fűződő viszonyunkra is! Ne éljünk vissza azzal, hogy mi, az emberek uraljuk látszólag a világot. Perceink lennének csak levegő, napjaink víz és étel nélkül. Mégis úgy pusztítjuk környezetünket, mintha kötelességünk lenne! Egyúttal gondoljunk arra is, hogy mi, az emberek vesszük el az életteret az állatoktól: parkokba, állatkertekbe, ketrecekbe kényszerítjük őket!! Tömegével tenyésztjük a háziállatokat és zömében a belőlük előállított termékekből táplálkozunk. Ha már egyszer "belőlük élünk", az Ő rovásukra, akkor legalább az életkörülményeiket biztosítsuk maximálisan emberségesen, hogy amíg élnek azt fájdalommentesen és megfelelő körülmények közt tehessék!! Ugyanígy ha állatot veszünk a magunk „kényére”, akkor azt felelősséggel tegyük!
Ne menjünk el szótlanul egy szenvedő állat mellett, azon az alapon, hogy semmi közünk hozzá! Vagy ha azt látjuk, hogy valaki környezetünkben   láncon, vagy fájdalmak közt hagyja élni állatát! Ha csak egy állaton segítünk azzal, hogy szót emelünk érte, már nagyon sokat tettünk!
Akinek pedig nincs pénze, elkötelezettsége vagy ideje az állatára, az nagyon gondolja meg, hogy bevállalja-e,
mindkettőjük érdekében!.
Talán kicsit kozmikusnak tűnnek ezek a gondolatok… ,de reménykedem benne, hogy minél többünknek teljesen magától értetődőek…

Az alábbi történetet kb.15 éve egy 1969-es kutya újságban olvastam, és azóta tanmeseként adom tovább kutyásaimnak. Kérem ne menjenek tovább amíg el nem olvasták...

 

MÁTRAI-BETEGH BÉLA: KÓBOR KUTYA

Szeretném, ha a tanítást, amelyet a napokban egy kóbor kutyától kaptam, nem felejteném el többé. Félek azonban, hogy nem fog rajtam. Ahogyan nem sokat tanultak mások sem az állatmesékből.

A kutya az autóbusz megállónál került mellém. Tisztes távolban megáll, és rám néz. Ránézek én is. Szép példány. Komondor fajta. De olyan sovány, hogy bundáján is át­ütnek a bordái. Koldus az állatok között. Rongyaiban, lompos szürke bundájában, s ahogy értelmes szemével néz, olyan emberi. Legszívesebben azt kérdezném tőle: honnan jó ember? És erre ő biztosan azt felelné: messziről uram, kórházból, faluról, tessék segíteni rajtam. De én nem kérdezem, és Ő nem felel. Csak kutya, én meg ember vagyok — nem érthetjük egymást. Reménytelen ez így, egymássál szemben két élőlény, ugyanannak a földnek két szülöttje: egy kutya és egy ember, s nem értjük egymást. Reménytelen. Csak méregetjük egymást, szótlanul, mint búcsúzók, akik nem tudnak egymásnak már mit mondani. Ilyenkor mi, emberek némán összeölelkezünk. De egy kutyával még ezt sem lehet.
Pedig valamit tenni kéne, azt mindketten érezzük. Valamit, ami feloldja közöttünk ezt a rokonszenvező idegenséget.
Ő a találékonyabb. Jelt ad: alig észrevehetően megbillenti a farkát. Szemérmes kísérlet ez, vajon mit szólok hozzá? Tapintatos közlés: ha nem akarom, nem veszem észre. Nagylelkűen előnyt ad: nem kell tudomásul vennem őt, ha nincs ked­vem ismerkedni. Szabad elvonulást biztosít nekem: ha nem, nem, nem történt köztünk semmi uram!
Meghat az előzékenysége. No gyere ide szépen — mondom — gyere csak.
Azonnal odajön. Nem tétovázva, nem sompolyogva és alázatosan meglapulva, hanem viharosan. Áradozva jön, ha karja volna, kitárná, mint akiben egyszerre nagyon széles lett a szeretet. Ügy jön, mint aki hirtelen hazatalált.
Leül mellém, elhelyezkedik olyan véglegesen, mintha ennek mostantól kezdve ez volna a rendje. Nagy, szelíd fejét a térdemhez hajtja, boros­tyánszín szemét lehunyja és sóhajt a megérkezettek könnyebbült sóhajával.
Azt mondja a sóhaja, hogy jó, jó ez így, hazaértem végre.
Megsimogatom a fejét.
Végigsimítottam-e valaha is lány haját gyöngédebben és önzetlenebbül, mint ezt a kócos kis fejet? Nem hiszem. Kockacukrot találok a zsebemben, odaadom. Óvatosan veszi el az ujjaim közül, elropogtatja, de csak mellékesen. Látszik rajta, hogy most nem ez a szájában szétfutó, édes íz a fontos neki, hanem az, hogy ülhet valaki mellett, s hozzáfenheti a kedves, puha fejét. Ki tudja, milyen régen kódorog már egyedül az idegen utcákon, míg társra talált. Olyan elveszett tud lenni egy állat az emberek között, olyan magányos.
Egy ideig elvagyunk egymás mellett. Várom az autóbuszt. De ő ezt nem sejti. Kutyaszívében, mely természetétől csupa hűség és ragaszkodás, már szerződést kötött velem holtomiglan-holtodiglan: te leszel a gazdám. A térdedre hajtom a fejem, hallgatok, nézem ha dolgozol, aztán néha majd játszunk is. Ő ezt már így elrendezte magában.
Hogyan mondjam meg neki, hogyan értessem meg vele, hogy nem így lesz? Hogy nem tudom befogadni öt, hogy nem tarthatok kutyát? Hogyan értessem meg vele, hogy a hívás, a cukor, a simogatás még nem jelentett semmit, s hogy. mindjárt itt az autóbusz, és nekem mennem kell? Nem értené, Ő csak az egyszerű jeleket látta: magamhoz hívtam, megsimogattam, cukrot adtam neki. Egy ártatlan kutyaszívnek mi mást jelent ez, mint azt, hogy szeretem.
Szeretem is, de valahogy másként. "Embermódra". Állhatatlanul. Hogy magyarázzam ezt meg neki?

Még nem sejti.
Jól van öreg, jól van — mondom zavartan és bűntudatosan. — Nézd, én most elmegyek.
Csak néz, és nem érti. Mi van? — kérdi a szemével. Mi van, mi van? — vakkant benne a bizonytalanság, amikor látja, hogy indulok és nem hívom.
— Jól van Pajti — mondom újra, de tudom, hogy nincs jól. Egyáltalán nincs jól. Haza kellene vinnem, meg­itatnom a csészealjból, megvetni a vackát a sarokban. Ez lenne jó, s nem az, hogy most itt hagyom magára. Felszállok. Ő ülve marad, mintha a csodálkozás odaszögezte volna. A kocsi indul. A hátsó ablakhoz állok.
— Szervusz, pajtás — mondom rossz lelkiismerettel.
Nem mozdul, csak lassan fordítja a fejét a kocsi után és néz. Néz.
Úgy marad ott a boldogtalanságával, mint akit halálos ütés ért.
Rosszul szeretünk mi, gondolom. Gonoszul szeretünk. Kutyakorbáccsal szeretünk, sebeket osztva. Egy kóbor kutyától tudom meg, hogy az emberi szeretet — de a többi is: a segítőkészségünk, a szánalmunk, a gondoskodásunk gyönge és hiányos. A hűség hiányzik belőle, azt hiszem. A vállalás. Az elkötelezettség. A következetesség. Az állandóság. Jó cselekedeteinket éppúgy vállalnunk kellene, mint a gaztettet és a bűnt.

Törvényt kellene hozni, amely élet­fogytiglani szeretetre ítél, ha már egyszer elkövettük!

Takács Lilla